Ami az előzőből kimaradt...

Az egyik legfontosabb információt hagytam ki az előző és egyben első bejegyzésemből, így most ezt az 1.2 bejegyzésnek szánom. :)
Fontos: nem vagyok pszichológus, nem tanultam semmi a lélekről és a tudatról, nem vagyok guru, hatalmas megmondó, Gandhi vagy Oravecz Nóra és társai. Nem kívánom megmondani senkinek, hogy mi neki a jó, és mi a helyes, nem tudom megmondani, hogy TE mitől gyógyulsz meg és hogy egyáltalán gyógyítható e a pánikbetegség. Én csak azt tudom, hogy nekem mi segített, hogy a legmélyebb gödörből kimásszak (amiről az előző bejegyzésemben írtam részletesen). Nem fogom soha azt állítani, hogy nincsenek rosszabb időszakok, de erről is majd egy külön bejegyzésben szeretnék írni (annyi mondanivalóm van). 

A démonon túl

"Fogadd el, hogy pánikbeteg vagy!", " Ne küzdj és harcolj ellene!" Ha elfogadod sokkal könnyebb lesz!"

Szóval ezek voltak azok a mondatok, amik ellen rettenetesen küzdöttem! Én nem vagyok pánikbeteg, nem vagyok szemüveges, nem vagyok tanuló, én egy ember vagyok! Mindig is utáltam a címkézéseket, amik által egy olyan korlátot vagy éppen falat húzunk magunk és másik köré, amit ledönteni olykor lehetetlen, csak azért, mert én "valami" vagyok. Számomra kifejezetten bicskanyitogató volt, amikor valaki pánikbetegnek nevezett engem, de az is szörnyen zavart, ha valaki magát pánikbetegnek nevezte. 
(ennek ellenére gyakran én is belecsúszok a "pánikbeteg voltam" mondatokba, talán a múltidő miatt, de jelenidőben sosem használtam)

Nem rég olvastam egy cikket, amiben azt írják, hogy "a pánikbetegség ugyanolyan betegség, mint pl.: a rák, nem lehet gondolattal meg egy döntéssel megváltoztatni, szóval igenis mindenki értse meg, hogy ez nem hiszti". Természetesen megértettem a cikk célját: "nem tehetek róla, nem direkt van, nem hiszti" , dehogy valaki azt merje állítani, hogy ez olyan betegség, mint a rák....  hogy lehet ilyet leírni? Természetesen most nem arra gondolok ezalatt, hogy a pánikbetegségbe nem lehet belehalni, míg a rákba igen, mert ez alapján naphosszig írhatnám a különbséget. 
Én egyet mindig is tudtam: ez nem egy betegség, nem vagyok én egy/a "pánikbeteg" én egy lány vagyok, akinek szorongásai, pánikrohamai vannak, ami csak egy állapot!  Egy okozat, okok felhalmozódásának okozata, amit meg kell oldani, mert én nem azért születtem, hogy így éljek, és 50 év múlva, mikor már öreg leszek és erőtlen azt bánjam, hogy szorongással és otthon ücsörgéssel töltöttem az életemet. Biztos vagyok benne, hogy az élet legnagyobb tragédiája nem a halál, hanem ha annyira félsz a haláltól, hogy nem mersz élni. 

Gyakorlások nap, mint nap

Amikor pánikrohamom volt, mindig azt éreztem, hogy elvesztettem a kapcsolatot önmagammal és a testemmel. Mindig is úgy gondoltam, hogy a testem nem én vagyok, hanem egy burok egy eszköz, amiben "lakhatok" az életem során. Egy olyan fizikai test, ami által megtapasztalhatom a látást, hallást, tapintás, szaglást. Ezért, mikor a roham már csendesedett, majd roham közben is (némi gyakorlás után) leültem a tükröm elé és néztem a szememet, bámultam a saját szemembe, és kerestem önmagam. Hangosan beszéltem akkor a tükörképemhez; "Te nem a tested vagy! Te az vagy, aki irányítja a testet. Te az vagy aki uralkodsz a tested felett. Nem az agy irányít, hanem a tudat, Bízz a testedben, és találd meg újra az összhangot saját magad és az tested között. Hol vagy Viki? Hohó! Ott vagy bent valahol? Hol hagytad el magad? Találj újra magadra!"
Volt, hogy 1,5 órán keresztül beszélgettem így magammal, mélyen a saját szemembe nézve, keresve azt az embert, aki akkor voltam, amikor nem féltem, nem szorongtam, nem okozott gondot, hogy elhagyjam a lakást és boldog legyek. 

Amikor nem volt pánikrohamom, elképzeltem, hogy milyen lehetnék és milyen lehetne az életem a szorongások nélkül. Sokszor el is játszottam, nem szégyellve magamat magam előtt. Nem sóvárogva és mártírkodva gondoltam erre, hanem egy célra, amit el kell érnem és el fogok érni. Ezt mindennap gyakoroltam, ami különösebb energiát sem igényelt, mert nagyon szerettem erre gondolni. Néha leírtam egy papírra is, hogy milyen lennék, a szorongások nélkül, hol tartanék az életben és elterveztem, hogy hol szeretnék tartani egy év múlva, ügyelve arra, hogy reálisan felmérjem a saját  állapotomat és lehetőségeimet. Csak olyan célt tűztem ki magam elé, amiket meg tudtam valósítani.
Mindennap erőt merítettem az első 15 évemből, amikor boldogan, gondtalan éltem az  életemet pánikrohamok nélkül... Mert ilyen is volt, miért ne lehetne megint?
Csak becsuktam a szemem, és boldogan emlékeztem vissza arra ami volt, és arra ami lesz. :) Vizualizáltam a boldog jövőt, és nem csak reménykedtem benne, hanem TUDTAM, BIZTOS VOLTAM BENNE, hogy újra át fogom élni, mert mindenki azért született, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen másokat. Egy percig nem jutott eszembe, hogy abban az állapotban maradok. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem leszek újra szabad és boldog, ezért nem csak "ábrándoztam" hanem tudta, hogy amit csukot szemmel látok magamról a jövőben, az igenis úgy lesz és meg fog történni! Elhittem, nem csak hitegettem magam!

Amikor elkezdtem szorongani, de még nem volt roham, gyakran segített, hogy feltettem a magamnak a kérdést: "mi a baj a jelenlegi helyzettel?", "mi az ami nekem itt és most nem jó?" Mivel gyakran rájöttem, hogy nincs baj és alapvetően nincs olyan, amit 1.ne tudnék megoldani 2.ne történt volna már meg ezerszer következmények nélkül, ezért vagy ki sem jött a pánikroham, vagy csak enyhén. Nekem sosem vált be az, hogy nyugtatgatom "minden rendben jól vagy. nem vagy rosszul. minden oké", de az mindig rengeteget segített, hogy megvizsgáltam az adott szituációt és kérdezgettem magam arról, hogy mi az a mi nem jó nekem ebben helyzetben és hogy tudnám ezt megoldani. 

Miután démont kreáltam a pánikrohamból, hogy kézzelfogható legyen a szenvedés tárgya, ez a három pont volt, amit rengeteget és nagyon tudatosan gyakoroltam. Sajnos a pánikból és szorongásból nem lehet kényelmesen kimászni, rengeteg energia, kitartás, idő kell. Bírni kell a pofonokat, bírni kell, hogy javulást nem rögtön érzel, ezért egy ideig kudarcként is fogod megélni az igyekezetet, de ha sokat beszélgetsz önmagaddal, teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyél jobban. Hiszen a szorongásos állapotod is több év alatt alakult ki, valószínűleg nem is csak egy ok miatt, hanem halmozódtak a problémák és ez lett a hozadéka, így hogy várhatnád el magadtól, hogy olyan könnyen el is múljon? 

Legközelebb a befelé figyelésről, relaxációról, meditációról, tudatosságról szeretnék írni!