Ami az előzőből kimaradt...

Az egyik legfontosabb információt hagytam ki az előző és egyben első bejegyzésemből, így most ezt az 1.2 bejegyzésnek szánom. :)
Fontos: nem vagyok pszichológus, nem tanultam semmi a lélekről és a tudatról, nem vagyok guru, hatalmas megmondó, Gandhi vagy Oravecz Nóra és társai. Nem kívánom megmondani senkinek, hogy mi neki a jó, és mi a helyes, nem tudom megmondani, hogy TE mitől gyógyulsz meg és hogy egyáltalán gyógyítható e a pánikbetegség. Én csak azt tudom, hogy nekem mi segített, hogy a legmélyebb gödörből kimásszak (amiről az előző bejegyzésemben írtam részletesen). Nem fogom soha azt állítani, hogy nincsenek rosszabb időszakok, de erről is majd egy külön bejegyzésben szeretnék írni (annyi mondanivalóm van). 

A démonon túl

"Fogadd el, hogy pánikbeteg vagy!", " Ne küzdj és harcolj ellene!" Ha elfogadod sokkal könnyebb lesz!"

Szóval ezek voltak azok a mondatok, amik ellen rettenetesen küzdöttem! Én nem vagyok pánikbeteg, nem vagyok szemüveges, nem vagyok tanuló, én egy ember vagyok! Mindig is utáltam a címkézéseket, amik által egy olyan korlátot vagy éppen falat húzunk magunk és másik köré, amit ledönteni olykor lehetetlen, csak azért, mert én "valami" vagyok. Számomra kifejezetten bicskanyitogató volt, amikor valaki pánikbetegnek nevezett engem, de az is szörnyen zavart, ha valaki magát pánikbetegnek nevezte. 
(ennek ellenére gyakran én is belecsúszok a "pánikbeteg voltam" mondatokba, talán a múltidő miatt, de jelenidőben sosem használtam)

Nem rég olvastam egy cikket, amiben azt írják, hogy "a pánikbetegség ugyanolyan betegség, mint pl.: a rák, nem lehet gondolattal meg egy döntéssel megváltoztatni, szóval igenis mindenki értse meg, hogy ez nem hiszti". Természetesen megértettem a cikk célját: "nem tehetek róla, nem direkt van, nem hiszti" , dehogy valaki azt merje állítani, hogy ez olyan betegség, mint a rák....  hogy lehet ilyet leírni? Természetesen most nem arra gondolok ezalatt, hogy a pánikbetegségbe nem lehet belehalni, míg a rákba igen, mert ez alapján naphosszig írhatnám a különbséget. 
Én egyet mindig is tudtam: ez nem egy betegség, nem vagyok én egy/a "pánikbeteg" én egy lány vagyok, akinek szorongásai, pánikrohamai vannak, ami csak egy állapot!  Egy okozat, okok felhalmozódásának okozata, amit meg kell oldani, mert én nem azért születtem, hogy így éljek, és 50 év múlva, mikor már öreg leszek és erőtlen azt bánjam, hogy szorongással és otthon ücsörgéssel töltöttem az életemet. Biztos vagyok benne, hogy az élet legnagyobb tragédiája nem a halál, hanem ha annyira félsz a haláltól, hogy nem mersz élni. 

Gyakorlások nap, mint nap

Amikor pánikrohamom volt, mindig azt éreztem, hogy elvesztettem a kapcsolatot önmagammal és a testemmel. Mindig is úgy gondoltam, hogy a testem nem én vagyok, hanem egy burok egy eszköz, amiben "lakhatok" az életem során. Egy olyan fizikai test, ami által megtapasztalhatom a látást, hallást, tapintás, szaglást. Ezért, mikor a roham már csendesedett, majd roham közben is (némi gyakorlás után) leültem a tükröm elé és néztem a szememet, bámultam a saját szemembe, és kerestem önmagam. Hangosan beszéltem akkor a tükörképemhez; "Te nem a tested vagy! Te az vagy, aki irányítja a testet. Te az vagy aki uralkodsz a tested felett. Nem az agy irányít, hanem a tudat, Bízz a testedben, és találd meg újra az összhangot saját magad és az tested között. Hol vagy Viki? Hohó! Ott vagy bent valahol? Hol hagytad el magad? Találj újra magadra!"
Volt, hogy 1,5 órán keresztül beszélgettem így magammal, mélyen a saját szemembe nézve, keresve azt az embert, aki akkor voltam, amikor nem féltem, nem szorongtam, nem okozott gondot, hogy elhagyjam a lakást és boldog legyek. 

Amikor nem volt pánikrohamom, elképzeltem, hogy milyen lehetnék és milyen lehetne az életem a szorongások nélkül. Sokszor el is játszottam, nem szégyellve magamat magam előtt. Nem sóvárogva és mártírkodva gondoltam erre, hanem egy célra, amit el kell érnem és el fogok érni. Ezt mindennap gyakoroltam, ami különösebb energiát sem igényelt, mert nagyon szerettem erre gondolni. Néha leírtam egy papírra is, hogy milyen lennék, a szorongások nélkül, hol tartanék az életben és elterveztem, hogy hol szeretnék tartani egy év múlva, ügyelve arra, hogy reálisan felmérjem a saját  állapotomat és lehetőségeimet. Csak olyan célt tűztem ki magam elé, amiket meg tudtam valósítani.
Mindennap erőt merítettem az első 15 évemből, amikor boldogan, gondtalan éltem az  életemet pánikrohamok nélkül... Mert ilyen is volt, miért ne lehetne megint?
Csak becsuktam a szemem, és boldogan emlékeztem vissza arra ami volt, és arra ami lesz. :) Vizualizáltam a boldog jövőt, és nem csak reménykedtem benne, hanem TUDTAM, BIZTOS VOLTAM BENNE, hogy újra át fogom élni, mert mindenki azért született, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen másokat. Egy percig nem jutott eszembe, hogy abban az állapotban maradok. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem leszek újra szabad és boldog, ezért nem csak "ábrándoztam" hanem tudta, hogy amit csukot szemmel látok magamról a jövőben, az igenis úgy lesz és meg fog történni! Elhittem, nem csak hitegettem magam!

Amikor elkezdtem szorongani, de még nem volt roham, gyakran segített, hogy feltettem a magamnak a kérdést: "mi a baj a jelenlegi helyzettel?", "mi az ami nekem itt és most nem jó?" Mivel gyakran rájöttem, hogy nincs baj és alapvetően nincs olyan, amit 1.ne tudnék megoldani 2.ne történt volna már meg ezerszer következmények nélkül, ezért vagy ki sem jött a pánikroham, vagy csak enyhén. Nekem sosem vált be az, hogy nyugtatgatom "minden rendben jól vagy. nem vagy rosszul. minden oké", de az mindig rengeteget segített, hogy megvizsgáltam az adott szituációt és kérdezgettem magam arról, hogy mi az a mi nem jó nekem ebben helyzetben és hogy tudnám ezt megoldani. 

Miután démont kreáltam a pánikrohamból, hogy kézzelfogható legyen a szenvedés tárgya, ez a három pont volt, amit rengeteget és nagyon tudatosan gyakoroltam. Sajnos a pánikból és szorongásból nem lehet kényelmesen kimászni, rengeteg energia, kitartás, idő kell. Bírni kell a pofonokat, bírni kell, hogy javulást nem rögtön érzel, ezért egy ideig kudarcként is fogod megélni az igyekezetet, de ha sokat beszélgetsz önmagaddal, teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyél jobban. Hiszen a szorongásos állapotod is több év alatt alakult ki, valószínűleg nem is csak egy ok miatt, hanem halmozódtak a problémák és ez lett a hozadéka, így hogy várhatnád el magadtól, hogy olyan könnyen el is múljon? 

Legközelebb a befelé figyelésről, relaxációról, meditációról, tudatosságról szeretnék írni!

Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan kezdjem el az első bejegyzést. Mit írjak le, miről is "beszéljek". 
A legkézenfekvőbb az lenne, ha hosszasan kifejteném, hogy ki vagyok én és milyen utat jártam be, honnan indultam, hová jutottam eddig és merre tartok, de azt gondolom, hogy akiknek ez a blog szól, azok cseppet sem rám kíváncsiak, hanem arra, hogy HOGYAN? Ennek ellenére, hogy teljesen legyen a kép, úgy érzem, muszáj magamról is írnom pár gondolatot:

Viktória, azaz én:

Hogy rögtön a közepébe is vágjak; 15 éves voltam, mikor átéltem az első pánikrohamomat. Természetesen azt sem tudtam mi történik velem, a szívem ezerrel zakatolt, a karjaim zsibbadtak, rettenetesen hányingerem volt és forgott velem a világ. A következő kép, hogy egy barátom az ölében rohan velem a kórházba és a többiek kétségbeesve szaladnak mellettünk. A kórházban fogalmuk nem volt arról, hogy mi a bajom, csak ment a találgatás, de azért egy éjszakára bent tartottak. 
Ekkor indult el a végeláthatatlannak tűnő csúszdán való szélsebes lesiklásom. 5 évvel később, egy agresszív férfin (fiún) túl és két barátom elvesztése (mindketten ott voltak, mikor rosszul lettem) után leértem a gödör aljára, vagy még lejjebb. Nem csak pánikbeteg, de kényszerbeteg, agorafóbiás, emetofóbiás és hipohonder is lettem.
4 hónapig nem hagytam el a lakást, nem mertem enni, aminek következménye az lett, hogy 38 kilóra lefogytam, naponta többször volt pánikrohamom, az öngyilkosság gondolata napi szinten felmerült, az éjszakákat rettegve virrasztottam át, figyeltem magamat és ha bármi gyanúsat észleltem, hívtam az adott terület számát valamelyik kórházban. A testem, főleg a kezem és az öklöm sebekkel voltak tele, mert ököllel ütöttem falat, ha rohamom volt vagy véresre vakartam a bőrömet. Gyakran olyan forró vízzel zuhanyoztam, hogy utána napokig fájt a testem. Hogy miért? Mert a fizikai fájdalom elnyomta a lelkit és sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint az amit belül éreztem és nem értettem Ah, én nem is tudom tovább írni ezt.

Végül édesanyám elcipelt a pszichiátriára, ahol Cipralexet és Frontint kaptam. Ezektől a gyógyszerektől 1 hónapon belül remekül voltam, elkezdtem sportolni, jöttek vissza a kilók és egészen élhetővé vált az életem, bár a rohamok és a szorongások megmaradtak csak nem olyan intenzíven mint azelőtt, majd egyik napról a másikra elhagytam a bogyókat. Úgy éreztem nem kellenek. Ezután ismét jött egy mélyrepülés, amit nem fogok részletezni, de egyet biztosan tudtam, én nem akarok így élni és nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni. Tudtam, hogy csak a tünetet enyhítik, de a problémát nem oldják meg, nem gyógyítanak. 

A legnagyobb felismerések:

Azt hiszem, minden pánikbeteg életében vannak olyan abszurd helyzetek, amikor szembesül azzal, hogy tényleg magának csinálja ezt az egészet. 
1.Számomra az egyik ilyen akkor volt, amikor anyukám egy napot végig hányt és nem tudtuk, hogy mitől. Persze én biztos voltam benne, hogy vírus és én betegesen rettegtem akkoriban az ilyen hányós-hasmenéses betegségektől, így hát képes voltam ezt annyira bemesélni, hogy nekem is ment a hasam és öklendeztem a wc felett. EZ MENNYIRE NONSZENSZ? Persze anyu vette a lapot, és adott a nekem egy Xanaxot, azt hazudva, hogy hányingercsillapító, a Xanax bevétele után 20 perccel semmi, de semmi bajom nem volt. 
Emlékszem, ültem a szoba közepén, és csak meredtem magam elé. Akkora pofon volt, akkora józanító pofon, hatalmas szembesülés azzal, hogy mennyire kínzom saját magamat. Napokig emésztettem magamban ezt a dolgot, és mire felfogtam a történtetek, sokkal jobban lettem. 

2.Egyszer egy egésznapos kirándulást követően, hulla fáradtan, de nagyon jó érzéssel a mellkasomban, robogtunk haza a barátaimmal vonattal Pest felé, mikor éreztem, hogy kopogtat az ajtón a szorongás és a pánik. Nagyon fáradt voltam, ezért hangosan ki is mondta, hogy "ahh ne most hagyj, annyira fáradt vagyok ehhez" Ezt annyira komolyan is gondoltam, hogy cseppet sem érdekelt, hogy a többiek hallják és mit gondolnak, végül otthon este jutott eszembe, hogy nem jött ki a roham, mert egyszerűen őszintén tényleg nem volt semmi energiám foglalkozni vele.
3.Tudjátok, mindig eléri az ember azt a határt, amikor már úgy érzi mindegy, nem érdekli az egész, lesz ami lesz, nincs mit veszteni, ennél rosszabb nem lehet stb. Nekem is volt ilyen. Azt hiszem aznap a 4. pánikrohamomat éltem át, ráadásul éjjel volt, amikor fokozottan rosszul voltam mindig. Kirohantam a kertbe és csak annyit mondtam a levegőbe, hogy "na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?

A megszemélyesítés

Talán ezen már sokan túl vagytok, de a felismeréseket követően az egyik első dolog, ami igazán segített kimászni a mélyről, az az volt, hogy megszemélyesítettem a pánikot. Elképzeltem őt. Nagyon nehéz volt elfogadnom azt, hogy igazából azt se tudtam mitől van ez az egész, mitől jön rám a legváratlanabb helyzetekben, hisz megfoghatatlan az egész, szinte nem is létezik, és ami szinte nem létezik, azt hogy kezeled? 
Démonnak neveztem őt, mikor beszéltem hozzá és úgy képzeltem el, mint a Harry Potterben a Dementhorokat! Azzal, hogy tudtam, hogy a pánik nem én vagyok és megszemélyesítettem démonnak, sokkal könnyebb volt mit kezdeni vele. Könyörögtem neki, veszekedtem vele, ütöttem képzeletben, elzavartam, őszintén szólva a végén már kicsit meg is kedveltem, és talán ez volt az egyik kulcsa a dolognak. Sokkal könnyebb egy olyan dologgal kezdeni valamit, ami létezik... ha csak szerintünk is, mint egy olyan megfoghatatlannal csinálni bármit is, mint a szorongás. Értitek ezt? Onnantól nem magamon vezettem le a pánikot és minden feszültséget, hanem a démonon. [amúgy néha Hitlernnek képzelt el, és nagyon keményen beolvastam neki, elmondani nem tudom mennyire jól esett]

Szóval ez előző fejezetet egy nagyon fontos és sarkalatos pontnál fejeztem be: "Kirohantam a kertbe és csak annyit mondtam a levegőbe, hogy "na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" Ekkor már  kimerültség, a minden mindegy beszélt belőlem, Minden apró rezdülés iszonytató zajnak hangzott, minden fény éles fájdalmat okozott, forgott a világ és az végtagjaimat úgy feszítettem, hogy olyan erek is kikörvonalazódtak, amikről eddig nem is tudtam, hogy vannak. Emlékszem, a fogaim és az állkapcsom fájt, mert már órák óta szorítottam össze őket. Tehát, lényeg a lényeg, életem legkeményebb napján voltam túl, egy újabb roham közepén, mire megszólítottam a démont ""na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" "ENNYI? CSAK ENNYI????" "NEM FÉLEK, MUTASD MID VAN MÉG" és ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat, ESKÜSZÖM NEKTEK, hogy csettintés szerűen elmúlt a roham. Mert nem féltem tőle! Hanem beleálltam! Hihetetlen érzés volt. Azt kívánom bár mindannyian átélnétek azt, amit én akkor. Minden elcsendesült, megnyugodott és úgy éreztem, hogy sérthetetlen és sebezhetetlen vagyok! 
Én ezt egy kis megvilágosodásnak éltem meg akkor, és a mai napig beleborzongok amikor visszagondolok, erre az élményre, pedig már 5 éve volt. 

Konklúzió: 

Ha még valaki nem tette meg és úgy gondolja, hogy segíthet neki, személyesítse meg a pánikját. Ha megjelenik, vezesd le a haragod és dühöd rajta, mond el neki, hogy mennyire utálod és ezt veled nem teheti, és mikor már tényleg tényleg úgy érzed, hogy nem félsz tőle, mert már annyiszor összevesztél vele és annyiszor rájöttél, hogy minden vitában Te nyertél, hívd fel keringőre és állj bele a harcba; ""na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" "ENNYI? CSAK ENNYI????" "NEM FÉLEK, MUTASD MID VAN MÉG" 
Ne gátoljon az, hogy kicsit őrültség amit csinálsz, hogy milyen idiótának nézhetsz ki kivülRől, ne foglalkozz semmivel és senkivel, csak hogy megmond annak a rohadék DÉMONNAK, HOGY ROHADTUL ROSSZ EMBERREL KEZDETT! 

Persze ezután még voltak rohamaim és szorongásaim, ámbár jóval kevesebb és ezt követően jó sokáig egyáltalán nem volt, így a következő bejegyzésem hamarosan érkezik...