Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan kezdjem el az első bejegyzést. Mit írjak le, miről is "beszéljek". 
A legkézenfekvőbb az lenne, ha hosszasan kifejteném, hogy ki vagyok én és milyen utat jártam be, honnan indultam, hová jutottam eddig és merre tartok, de azt gondolom, hogy akiknek ez a blog szól, azok cseppet sem rám kíváncsiak, hanem arra, hogy HOGYAN? Ennek ellenére, hogy teljesen legyen a kép, úgy érzem, muszáj magamról is írnom pár gondolatot:

Viktória, azaz én:

Hogy rögtön a közepébe is vágjak; 15 éves voltam, mikor átéltem az első pánikrohamomat. Természetesen azt sem tudtam mi történik velem, a szívem ezerrel zakatolt, a karjaim zsibbadtak, rettenetesen hányingerem volt és forgott velem a világ. A következő kép, hogy egy barátom az ölében rohan velem a kórházba és a többiek kétségbeesve szaladnak mellettünk. A kórházban fogalmuk nem volt arról, hogy mi a bajom, csak ment a találgatás, de azért egy éjszakára bent tartottak. 
Ekkor indult el a végeláthatatlannak tűnő csúszdán való szélsebes lesiklásom. 5 évvel később, egy agresszív férfin (fiún) túl és két barátom elvesztése (mindketten ott voltak, mikor rosszul lettem) után leértem a gödör aljára, vagy még lejjebb. Nem csak pánikbeteg, de kényszerbeteg, agorafóbiás, emetofóbiás és hipohonder is lettem.
4 hónapig nem hagytam el a lakást, nem mertem enni, aminek következménye az lett, hogy 38 kilóra lefogytam, naponta többször volt pánikrohamom, az öngyilkosság gondolata napi szinten felmerült, az éjszakákat rettegve virrasztottam át, figyeltem magamat és ha bármi gyanúsat észleltem, hívtam az adott terület számát valamelyik kórházban. A testem, főleg a kezem és az öklöm sebekkel voltak tele, mert ököllel ütöttem falat, ha rohamom volt vagy véresre vakartam a bőrömet. Gyakran olyan forró vízzel zuhanyoztam, hogy utána napokig fájt a testem. Hogy miért? Mert a fizikai fájdalom elnyomta a lelkit és sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint az amit belül éreztem és nem értettem Ah, én nem is tudom tovább írni ezt.

Végül édesanyám elcipelt a pszichiátriára, ahol Cipralexet és Frontint kaptam. Ezektől a gyógyszerektől 1 hónapon belül remekül voltam, elkezdtem sportolni, jöttek vissza a kilók és egészen élhetővé vált az életem, bár a rohamok és a szorongások megmaradtak csak nem olyan intenzíven mint azelőtt, majd egyik napról a másikra elhagytam a bogyókat. Úgy éreztem nem kellenek. Ezután ismét jött egy mélyrepülés, amit nem fogok részletezni, de egyet biztosan tudtam, én nem akarok így élni és nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni. Tudtam, hogy csak a tünetet enyhítik, de a problémát nem oldják meg, nem gyógyítanak. 

A legnagyobb felismerések:

Azt hiszem, minden pánikbeteg életében vannak olyan abszurd helyzetek, amikor szembesül azzal, hogy tényleg magának csinálja ezt az egészet. 
1.Számomra az egyik ilyen akkor volt, amikor anyukám egy napot végig hányt és nem tudtuk, hogy mitől. Persze én biztos voltam benne, hogy vírus és én betegesen rettegtem akkoriban az ilyen hányós-hasmenéses betegségektől, így hát képes voltam ezt annyira bemesélni, hogy nekem is ment a hasam és öklendeztem a wc felett. EZ MENNYIRE NONSZENSZ? Persze anyu vette a lapot, és adott a nekem egy Xanaxot, azt hazudva, hogy hányingercsillapító, a Xanax bevétele után 20 perccel semmi, de semmi bajom nem volt. 
Emlékszem, ültem a szoba közepén, és csak meredtem magam elé. Akkora pofon volt, akkora józanító pofon, hatalmas szembesülés azzal, hogy mennyire kínzom saját magamat. Napokig emésztettem magamban ezt a dolgot, és mire felfogtam a történtetek, sokkal jobban lettem. 

2.Egyszer egy egésznapos kirándulást követően, hulla fáradtan, de nagyon jó érzéssel a mellkasomban, robogtunk haza a barátaimmal vonattal Pest felé, mikor éreztem, hogy kopogtat az ajtón a szorongás és a pánik. Nagyon fáradt voltam, ezért hangosan ki is mondta, hogy "ahh ne most hagyj, annyira fáradt vagyok ehhez" Ezt annyira komolyan is gondoltam, hogy cseppet sem érdekelt, hogy a többiek hallják és mit gondolnak, végül otthon este jutott eszembe, hogy nem jött ki a roham, mert egyszerűen őszintén tényleg nem volt semmi energiám foglalkozni vele.
3.Tudjátok, mindig eléri az ember azt a határt, amikor már úgy érzi mindegy, nem érdekli az egész, lesz ami lesz, nincs mit veszteni, ennél rosszabb nem lehet stb. Nekem is volt ilyen. Azt hiszem aznap a 4. pánikrohamomat éltem át, ráadásul éjjel volt, amikor fokozottan rosszul voltam mindig. Kirohantam a kertbe és csak annyit mondtam a levegőbe, hogy "na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?

A megszemélyesítés

Talán ezen már sokan túl vagytok, de a felismeréseket követően az egyik első dolog, ami igazán segített kimászni a mélyről, az az volt, hogy megszemélyesítettem a pánikot. Elképzeltem őt. Nagyon nehéz volt elfogadnom azt, hogy igazából azt se tudtam mitől van ez az egész, mitől jön rám a legváratlanabb helyzetekben, hisz megfoghatatlan az egész, szinte nem is létezik, és ami szinte nem létezik, azt hogy kezeled? 
Démonnak neveztem őt, mikor beszéltem hozzá és úgy képzeltem el, mint a Harry Potterben a Dementhorokat! Azzal, hogy tudtam, hogy a pánik nem én vagyok és megszemélyesítettem démonnak, sokkal könnyebb volt mit kezdeni vele. Könyörögtem neki, veszekedtem vele, ütöttem képzeletben, elzavartam, őszintén szólva a végén már kicsit meg is kedveltem, és talán ez volt az egyik kulcsa a dolognak. Sokkal könnyebb egy olyan dologgal kezdeni valamit, ami létezik... ha csak szerintünk is, mint egy olyan megfoghatatlannal csinálni bármit is, mint a szorongás. Értitek ezt? Onnantól nem magamon vezettem le a pánikot és minden feszültséget, hanem a démonon. [amúgy néha Hitlernnek képzelt el, és nagyon keményen beolvastam neki, elmondani nem tudom mennyire jól esett]

Szóval ez előző fejezetet egy nagyon fontos és sarkalatos pontnál fejeztem be: "Kirohantam a kertbe és csak annyit mondtam a levegőbe, hogy "na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" Ekkor már  kimerültség, a minden mindegy beszélt belőlem, Minden apró rezdülés iszonytató zajnak hangzott, minden fény éles fájdalmat okozott, forgott a világ és az végtagjaimat úgy feszítettem, hogy olyan erek is kikörvonalazódtak, amikről eddig nem is tudtam, hogy vannak. Emlékszem, a fogaim és az állkapcsom fájt, mert már órák óta szorítottam össze őket. Tehát, lényeg a lényeg, életem legkeményebb napján voltam túl, egy újabb roham közepén, mire megszólítottam a démont ""na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" "ENNYI? CSAK ENNYI????" "NEM FÉLEK, MUTASD MID VAN MÉG" és ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat, ESKÜSZÖM NEKTEK, hogy csettintés szerűen elmúlt a roham. Mert nem féltem tőle! Hanem beleálltam! Hihetetlen érzés volt. Azt kívánom bár mindannyian átélnétek azt, amit én akkor. Minden elcsendesült, megnyugodott és úgy éreztem, hogy sérthetetlen és sebezhetetlen vagyok! 
Én ezt egy kis megvilágosodásnak éltem meg akkor, és a mai napig beleborzongok amikor visszagondolok, erre az élményre, pedig már 5 éve volt. 

Konklúzió: 

Ha még valaki nem tette meg és úgy gondolja, hogy segíthet neki, személyesítse meg a pánikját. Ha megjelenik, vezesd le a haragod és dühöd rajta, mond el neki, hogy mennyire utálod és ezt veled nem teheti, és mikor már tényleg tényleg úgy érzed, hogy nem félsz tőle, mert már annyiszor összevesztél vele és annyiszor rájöttél, hogy minden vitában Te nyertél, hívd fel keringőre és állj bele a harcba; ""na mivan? mit akarsz? mutasd, mit tudsz?" "ENNYI? CSAK ENNYI????" "NEM FÉLEK, MUTASD MID VAN MÉG" 
Ne gátoljon az, hogy kicsit őrültség amit csinálsz, hogy milyen idiótának nézhetsz ki kivülRől, ne foglalkozz semmivel és senkivel, csak hogy megmond annak a rohadék DÉMONNAK, HOGY ROHADTUL ROSSZ EMBERREL KEZDETT! 

Persze ezután még voltak rohamaim és szorongásaim, ámbár jóval kevesebb és ezt követően jó sokáig egyáltalán nem volt, így a következő bejegyzésem hamarosan érkezik...